I. rész - 7. fejezet (Pártfogók és pártfogoltak)

I. rész

Tíz évvel ezelőtt

7. fejezet

Pártfogók és pártfogoltak

Zelo annyira meglepődött azon, hogy Krystal ismeri a Bam haneult, hogy agya teljesen leblokkolt. Tanácstalannak érezte magát, pedig már rengetegszer került bajba eddigi élete során. Ezúttal érezte azonban, hogy a mostani helyzet más, mint korábban bármelyik. Nem akart visszamenni a játékterembe, a szállásukra nem mehetett, azt pedig nem tudta, hol vannak Taeyeonék. Talán, mert valahol örült annak, hogy nem kell elmagyaráznia saját helyzetét, talán, mert megkönnyebbült, hogy egy ismerős arcot lát maga körül, mikor más nem lehet körülötte, és talán azért, mert nagyon tetszett neki Krystal, eleinte szó nélkül követte a lányt, ahogy ő intett neki, hogy kövesse.

Kis idő múlva egy takaros kis udvari előtérrel rendelkező családi házhoz értek, ahol Krystal elővett egy kulcsot, és kinyitotta a kaput, majd mosolyogva Zelora nézett.

– Gyere be nyugodtan, a szüleim külföldre utaztak, nem jönnek haza egy jó darabig. Itt nyugodtan beszélgethetünk! – tette hozzá a lány, majd belépett az udvarba, és nyitva hagyta Zelo számára az ajtót.

– Honnan tudsz te a Bam haneulról? – kérdezte erre Zelo, mozdulatlanul állva a kapu előtt.

– Mindjárt megtudsz mindent, amit én is tudok, csak ne itt az utcán álldogáljunk! – válaszolta Krystal, majd elindult, hogy kinyissa a ház bejárati ajtaját is, mire a fiú bizonytalan léptekkel követni kezdte.

Ahogy beléptek a házba, Zelo tátott szájjal nézett körül a csodálattól. Még soha nem járt ehhez fogható helyen. Az ablakok nélküli földszinti előtérnek valóságos mennyországi fényt kölcsönzött egy monumentális, kristály alakú csillár, ami szokatlan volt a fiú számára a sötét raktári helyiséghez képest, ahol ő lakott a többiekkel eddig.

– Wow! – ámuldozott Zelo akaratlanul is csodálattal teli pillantásokat vetve a kifinomult ízlésre utaló berendezésekkel, dísztárgyakkal teli helyre.

– Üljünk le a nappaliban! – javasolta Krystal, és belépett a tőlük jobbra lévő szobába.

Zelo csak akkor képedt el igazán, mikor meglátta a hatalmas TV-készüléket, valamint az íróasztalon pihenő, legmodernebb számítógépet.

– Mindig is ilyet szerettem volna! – csillant fel Zelo szeme a PC láttán, de erőt vett magán, és nem rohant oda egyből bekapcsolni.

– Foglalj helyet! – mutatott illedelmesen a lány a kanapéra, majd miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtek, Zelo végre megkérdezte, amitől fúrta az oldalát a kíváncsiság.

– Hogy értetted azt az előbb, hogy egy Sunbae már gondoskodott a Bam haneul-ról?

Krystal mosolygott egyet, majd vett egy nagy levegőt, és belekezdett a mondandójába:

– Amint látod, a szüleim elég gazdagok, és szinte megvan mindenem, amit csak szeretnék. Néhány évvel ezelőtt boldogan éltünk, a szüleim, én és a nálam négy évvel idősebb nővérem. Imádtam Unnie-t, sokat játszottunk, és mindig kedves volt velem. Egyszer azonban történt valami... még egész kicsi voltam, nem emlékszem pontosan az okára, de a lényeg, hogy a nővérem megszökött itthonról. A szüleim azóta sem hajlandóak róla egyáltalán beszélni, még a nevét sem szabad kimondanom soha előttük. El is küldtek Amerikába tanulni... – ekkor Krystal szeme könnyes lett, de hamar megnyugodott, és folytatta – Nemrég tűnt fel az életemben egy fiú, akit én csak Sunbae-nak hívok, bár szerintem nagyjából tizenhat éves lehet most. Ő azt mondta, segít nekem kideríteni, hol van a nővérem, ha én is segítek neki valamiben. Nemrég azt mondta nekem, hogy megtalálta őt...

– De miben kell segítened neki, és mi köze van ennek a Bam haneulhoz? – gyorsította volna a beszélgetést Zelo.

– Azt kérte tőlem, hogy maradjak melletted, mert te vagy a kulcs ahhoz, hogy láthassam a nővéremet. Sunbae azt is mondta, hogy nyugtassalak meg, hogy megvédi a Bam haneul tagjait, mert tudja, hogy ők a barátaid, viszont a ma este után veszélyben lesznek, és neked velem kell maradnod egy ideig, amíg nem lesz biztonságos.

– De én a nővérem mellett akarok lenni! Ő is jöhet? – kérdezte ártatlan szemekkel Zelo.

– Azt nem tudom, erről nem... – válaszolta Kystal, majd hirtelen megcsörrent a telefonja. A lány, miután meggyőződött arról, hogy ki hívja, kedvesen szólt bele a készülékbe – Rendben, Sunbae... adom őt!

Zelo csodálkozó tekintettel vette el Krystaltól a telefont, majd egy félénk „halló”-t követően figyelte a titokzatos Sunbae szavait.

– Szia, Zelo! Te nem ismersz még engem, de én már sokat hallottam rólad. Arra kérlek, bízz meg bennem, segíteni szeretnék neked! Nagyon figyelj most rám, kérlek! A Bam haneul ma esti akciója kudarcba fulladt. Amikor éppen kipakolták az épületet, valamitől felrobbant a raktár. Hidd el, nagyon sajnálom, de a nővéred benn maradt az épületben...

– Micsoda? – kiáltott fel sírva Zelo.

– Nem élte túl... –  hallatszott a telefonból.

– Az nem lehet! Én kedves Unnie-m... Unnie... – fakadt még erőteljesebb sírásra Zelo, de a Sunbae még folytatta tovább.

– Kérlek, fogadj szót nekem, és maradj Krystallal egy ideig, vele biztonságban vagy! Kapcsold ki a telefonod, nem szabad, hogy bárki is megtaláljon téged! Ne félj, én majd gondodat fogom viselni!

Ezalatt Onew Taeyeon kórházi ágya mellett őrizte a lány álmait. Bár még sosem látta nyitva Tae szemeit, soha nem hallotta a hangját, mégis valami mágnesszerűen vonzotta hozzá, nem engedte, hogy magára hagyja őt. Habár a szerencsétlenül járt lányt szinte mindenütt sebek és kötések borították, és az orrában, valamint a karjában végződő csöveken kapott levegőt és infúziót, a fiút mégis teljesen megbabonázta a lány szépsége. Ahogy Taeyeon feküdt, olyan békésnek tűnt. A kórteremben pislákoló fény néha-néha megcsillant szempilláin és a száján, amitől úgy tűnt, mintha sírna. Onew próbálta kényelmessé tenni a lány fekhelyét, és megigazította a párnáját.

Ahogy matatott, óhatatlanul is közel került arca a lány arcához, és mikor újra megcsillant a fény ajkain, a fiú késztetést érzett arra, hogy megcsókolja. Már-már megízlelte volna a lány édes csókját, mire hirtelen Tae kinyitotta a szemét, és felkiáltott:

– Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? – sikította.

– Nyugodj meg, mindjárt szólok az orvosnak, hogy magadhoz tértél! – hebegte a zavarában rákvörössé változott Onew.

Taeyeon körbenézett, majd egy szempillantás alatt minden eszébe jutott, és minden porcikájában fájdalmat érzett. Félve pillantott a hasára, és rögtön érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.

– A gyermekem... mi lett vele? Hol van? Mit csináltál a gyermekemmel? – sikoltozta hisztériásan Tae, és megpróbált felkelni az ágyból.

– Ne izgasd fel magad, kérlek, nyugodj meg, és elmondom, amit tudok! – próbálta nyugtatni Onew, de úgy tűnt, hasztalanul.

– Add vissza a gyermekemet, mi lett szegénykémmel? – zokogta keservesen a lány.

– Figyelj rám! – fogta meg gyengéden Onew a hisztérikus lány kezét.

Taeyeon egy pillanatra abbahagyta a hangos zokogást, de könnyei megállíthatatlanul potyogtak tovább, viszont figyelte a számára ismeretlen fiú mondandóját.

– Az én nevem Onew. Egy égő raktárépületből mentettünk ki az éjjel. Nem hiszem, hogy tőlem kellene megtudnod, de sajnos a gyermeked nem élte túl a robbanást. Téged is nagyon súlyos állapotban hoztak be, majd az orvos mindent el fog mondani később részletesen. Tudom, ez most nem egyszerű a helyzetedben, de kérlek, nyugodj meg!

Taeyeon ekkor hirtelen abbahagyta a sírást, és mereven maga elé nézett. Ajkai remegni kezdtek, mikor a két kezével megfogta a hasát, és képtelen volt tovább visszatartani a keserves zokogását.

– Miért...? Miért...? – ismételgette, miközben keservesen sírt tovább, és csúnyán köhögni kezdett.

– Ne félj, segíteni fogok neked, ahogy csak tudok, és melletted maradok. Vigyázni fogok rád, és gondodat fogom viselni! – mondta Onew, és átölelte a megállíthatatlanul zokogó lányt, aki ettől legalább a köhögést abba tudta hagyni.

Vége az I. résznek