I. rész - 7. fejezet (Pártfogók és pártfogoltak)

I. rész

Tíz évvel ezelőtt

7. fejezet

Pártfogók és pártfogoltak

Zelo annyira meglepődött azon, hogy Krystal ismeri a Bam haneult, hogy agya teljesen leblokkolt. Tanácstalannak érezte magát, pedig már rengetegszer került bajba eddigi élete során. Ezúttal érezte azonban, hogy a mostani helyzet más, mint korábban bármelyik. Nem akart visszamenni a játékterembe, a szállásukra nem mehetett, azt pedig nem tudta, hol vannak Taeyeonék. Talán, mert valahol örült annak, hogy nem kell elmagyaráznia saját helyzetét, talán, mert megkönnyebbült, hogy egy ismerős arcot lát maga körül, mikor más nem lehet körülötte, és talán azért, mert nagyon tetszett neki Krystal, eleinte szó nélkül követte a lányt, ahogy ő intett neki, hogy kövesse.

Kis idő múlva egy takaros kis udvari előtérrel rendelkező családi házhoz értek, ahol Krystal elővett egy kulcsot, és kinyitotta a kaput, majd mosolyogva Zelora nézett.

– Gyere be nyugodtan, a szüleim külföldre utaztak, nem jönnek haza egy jó darabig. Itt nyugodtan beszélgethetünk! – tette hozzá a lány, majd belépett az udvarba, és nyitva hagyta Zelo számára az ajtót.

– Honnan tudsz te a Bam haneulról? – kérdezte erre Zelo, mozdulatlanul állva a kapu előtt.

– Mindjárt megtudsz mindent, amit én is tudok, csak ne itt az utcán álldogáljunk! – válaszolta Krystal, majd elindult, hogy kinyissa a ház bejárati ajtaját is, mire a fiú bizonytalan léptekkel követni kezdte.

Ahogy beléptek a házba, Zelo tátott szájjal nézett körül a csodálattól. Még soha nem járt ehhez fogható helyen. Az ablakok nélküli földszinti előtérnek valóságos mennyországi fényt kölcsönzött egy monumentális, kristály alakú csillár, ami szokatlan volt a fiú számára a sötét raktári helyiséghez képest, ahol ő lakott a többiekkel eddig.

– Wow! – ámuldozott Zelo akaratlanul is csodálattal teli pillantásokat vetve a kifinomult ízlésre utaló berendezésekkel, dísztárgyakkal teli helyre.

– Üljünk le a nappaliban! – javasolta Krystal, és belépett a tőlük jobbra lévő szobába.

Zelo csak akkor képedt el igazán, mikor meglátta a hatalmas TV-készüléket, valamint az íróasztalon pihenő, legmodernebb számítógépet.

– Mindig is ilyet szerettem volna! – csillant fel Zelo szeme a PC láttán, de erőt vett magán, és nem rohant oda egyből bekapcsolni.

– Foglalj helyet! – mutatott illedelmesen a lány a kanapéra, majd miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtek, Zelo végre megkérdezte, amitől fúrta az oldalát a kíváncsiság.

– Hogy értetted azt az előbb, hogy egy Sunbae már gondoskodott a Bam haneul-ról?

Krystal mosolygott egyet, majd vett egy nagy levegőt, és belekezdett a mondandójába:

– Amint látod, a szüleim elég gazdagok, és szinte megvan mindenem, amit csak szeretnék. Néhány évvel ezelőtt boldogan éltünk, a szüleim, én és a nálam négy évvel idősebb nővérem. Imádtam Unnie-t, sokat játszottunk, és mindig kedves volt velem. Egyszer azonban történt valami... még egész kicsi voltam, nem emlékszem pontosan az okára, de a lényeg, hogy a nővérem megszökött itthonról. A szüleim azóta sem hajlandóak róla egyáltalán beszélni, még a nevét sem szabad kimondanom soha előttük. El is küldtek Amerikába tanulni... – ekkor Krystal szeme könnyes lett, de hamar megnyugodott, és folytatta – Nemrég tűnt fel az életemben egy fiú, akit én csak Sunbae-nak hívok, bár szerintem nagyjából tizenhat éves lehet most. Ő azt mondta, segít nekem kideríteni, hol van a nővérem, ha én is segítek neki valamiben. Nemrég azt mondta nekem, hogy megtalálta őt...

– De miben kell segítened neki, és mi köze van ennek a Bam haneulhoz? – gyorsította volna a beszélgetést Zelo.

– Azt kérte tőlem, hogy maradjak melletted, mert te vagy a kulcs ahhoz, hogy láthassam a nővéremet. Sunbae azt is mondta, hogy nyugtassalak meg, hogy megvédi a Bam haneul tagjait, mert tudja, hogy ők a barátaid, viszont a ma este után veszélyben lesznek, és neked velem kell maradnod egy ideig, amíg nem lesz biztonságos.

– De én a nővérem mellett akarok lenni! Ő is jöhet? – kérdezte ártatlan szemekkel Zelo.

– Azt nem tudom, erről nem... – válaszolta Kystal, majd hirtelen megcsörrent a telefonja. A lány, miután meggyőződött arról, hogy ki hívja, kedvesen szólt bele a készülékbe – Rendben, Sunbae... adom őt!

Zelo csodálkozó tekintettel vette el Krystaltól a telefont, majd egy félénk „halló”-t követően figyelte a titokzatos Sunbae szavait.

– Szia, Zelo! Te nem ismersz még engem, de én már sokat hallottam rólad. Arra kérlek, bízz meg bennem, segíteni szeretnék neked! Nagyon figyelj most rám, kérlek! A Bam haneul ma esti akciója kudarcba fulladt. Amikor éppen kipakolták az épületet, valamitől felrobbant a raktár. Hidd el, nagyon sajnálom, de a nővéred benn maradt az épületben...

– Micsoda? – kiáltott fel sírva Zelo.

– Nem élte túl... –  hallatszott a telefonból.

– Az nem lehet! Én kedves Unnie-m... Unnie... – fakadt még erőteljesebb sírásra Zelo, de a Sunbae még folytatta tovább.

– Kérlek, fogadj szót nekem, és maradj Krystallal egy ideig, vele biztonságban vagy! Kapcsold ki a telefonod, nem szabad, hogy bárki is megtaláljon téged! Ne félj, én majd gondodat fogom viselni!

Ezalatt Onew Taeyeon kórházi ágya mellett őrizte a lány álmait. Bár még sosem látta nyitva Tae szemeit, soha nem hallotta a hangját, mégis valami mágnesszerűen vonzotta hozzá, nem engedte, hogy magára hagyja őt. Habár a szerencsétlenül járt lányt szinte mindenütt sebek és kötések borították, és az orrában, valamint a karjában végződő csöveken kapott levegőt és infúziót, a fiút mégis teljesen megbabonázta a lány szépsége. Ahogy Taeyeon feküdt, olyan békésnek tűnt. A kórteremben pislákoló fény néha-néha megcsillant szempilláin és a száján, amitől úgy tűnt, mintha sírna. Onew próbálta kényelmessé tenni a lány fekhelyét, és megigazította a párnáját.

Ahogy matatott, óhatatlanul is közel került arca a lány arcához, és mikor újra megcsillant a fény ajkain, a fiú késztetést érzett arra, hogy megcsókolja. Már-már megízlelte volna a lány édes csókját, mire hirtelen Tae kinyitotta a szemét, és felkiáltott:

– Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? – sikította.

– Nyugodj meg, mindjárt szólok az orvosnak, hogy magadhoz tértél! – hebegte a zavarában rákvörössé változott Onew.

Taeyeon körbenézett, majd egy szempillantás alatt minden eszébe jutott, és minden porcikájában fájdalmat érzett. Félve pillantott a hasára, és rögtön érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.

– A gyermekem... mi lett vele? Hol van? Mit csináltál a gyermekemmel? – sikoltozta hisztériásan Tae, és megpróbált felkelni az ágyból.

– Ne izgasd fel magad, kérlek, nyugodj meg, és elmondom, amit tudok! – próbálta nyugtatni Onew, de úgy tűnt, hasztalanul.

– Add vissza a gyermekemet, mi lett szegénykémmel? – zokogta keservesen a lány.

– Figyelj rám! – fogta meg gyengéden Onew a hisztérikus lány kezét.

Taeyeon egy pillanatra abbahagyta a hangos zokogást, de könnyei megállíthatatlanul potyogtak tovább, viszont figyelte a számára ismeretlen fiú mondandóját.

– Az én nevem Onew. Egy égő raktárépületből mentettünk ki az éjjel. Nem hiszem, hogy tőlem kellene megtudnod, de sajnos a gyermeked nem élte túl a robbanást. Téged is nagyon súlyos állapotban hoztak be, majd az orvos mindent el fog mondani később részletesen. Tudom, ez most nem egyszerű a helyzetedben, de kérlek, nyugodj meg!

Taeyeon ekkor hirtelen abbahagyta a sírást, és mereven maga elé nézett. Ajkai remegni kezdtek, mikor a két kezével megfogta a hasát, és képtelen volt tovább visszatartani a keserves zokogását.

– Miért...? Miért...? – ismételgette, miközben keservesen sírt tovább, és csúnyán köhögni kezdett.

– Ne félj, segíteni fogok neked, ahogy csak tudok, és melletted maradok. Vigyázni fogok rád, és gondodat fogom viselni! – mondta Onew, és átölelte a megállíthatatlanul zokogó lányt, aki ettől legalább a köhögést abba tudta hagyni.

Vége az I. résznek

I. rész - 6. fejezet (Sebhelyek)

I. rész

Tíz évvel ezelőtt

6. fejezet

Sebhelyek

Amikor Onew és Jiyeon odaértek a LeeTech raktárépületéhez, eleinte még nem vettek észre semmi olyat, ami a betörésre utalt volna. Mindketten óvatosan lépkedtek egyre közelebb és közelebb a bejárathoz, ahol azonban meglátták Shindongot és Taeyangot, ahogy a furgonjuk előtt beszélgetnek valamiről. Miután a leskelődők gyorsan elbújtak egy szemetes konténer mögé, Onew megpróbálta összeszedni magát, és a gondolatait rendezni.

− Úgy tűnik, az a kissrác igazat mondott... – mondta meglepetten a fiú, és megbizonyosodott róla, hogy nem vette észre őket senki.

− Most mit akarsz csinálni? – kérdezte ijedt arccal Jiyeon – Mégis csak ki kellene hívnunk a rendőrséget!

− Igazad van, már hívom is őket! – válaszolta Onew, és telefonján elkezdte bepötyögni a segélykérő számot.

Miután sikerült meggyőzni a rendőrségi ügyeletes tisztet, hogy nem holmi gyerekcsíny áldozata, Onew ígéretet kapott arra, hogy pár perc múlva egy járőrautó ki fog menni a raktárokhoz. A két fiatal lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Siwon és a többiek kirámolják az épületet.

− Húzzunk el innét, de gyorsan! – suttogta Jiyeon, szinte remegve a félelemtől – Nagyon rossz előérzetem van! – tette hozzá.

− Várjuk meg a rendőröket, itt biztonságban vagyunk! – intette nyugalomra a lányt Onew, miközben le sem vette a szemét a Bam haneul tagjairól.

− Annyira félek, Oppa! – karolt a fiúba Jiyeon, ahol biztonságban érezte magát, és már esze ágában sem volt erről a helyről elmozdulni.

Onew ezalatt a betörőket figyelte, és próbálta megállapítani, kik azok és hányan vannak.

− Ha jól látom, ezek nagyjából olyan idősek, mint én! – jegyezte meg kissé meglepetten.

− Na és? Csak mocskos kis csóró tolvajok, megérdemlik, hogy rács mögé kerüljenek! – mondta Jiyeon bólogatva, amivel még inkább megerősítette igazát.

− Ha jól látom, négyen vannak, három fiú és egy lány... Innen nem hallani, mit beszélnek, menjünk kicsit közelebb! – intett Onew a lánynak, és lábujjhegyen lopózva alkalmasabb rejtekhelyet keresett a hallgatózáshoz.

− Várj meg! – suttogta félhangosan Jiyeon, és lélegzetvisszafojtva követte a fiút.

A két leskelődő nyugtázta, hogy az eddig magát megmutató négy betörőből ketten a furgonnál maradva pakolásztak, így figyelmüket a főnöknek tűnő harmadik fiúra, és a vele beszélgető lányra összpontosították.

–  Megyek, segítek Unnie-nak! – hallották tisztán, ahogy a lány közölte ezt a vele lévő fiúval, mire Onew szinte ordítva suttogta Jiyeon fülébe:

– Van velük még egy lány is!

Jiyeon szemeit forgatva, egy néma fintorral vette ezt tudomásul, és szíve szerint inkább valahol máshol lett volna most.

– Mindjárt itt kell legyen a rendőrség. Szerinted szóljunk nekik? Még eltűnhetnek, ha itt hagyják a lopott holmit... – kérdezte halkan Onew.

– Megőrültél? Nem szólhatunk nekik, megérdemlik, amit kapnak majd! A börtönben csatlakozhatnak a többi lecsúszott aljanéphez! Nézd csak meg, koszosak... – mutatott undorral az éppen egy ládáért lehajoló Shindongra, aki éppen a kőműves dekoltázsát fordította feléjük.

– De ezek még szinte gyerekek. Szerintem nem idősebbek, mint én! – okvetetlenkedett Onew, amikor hirtelen egy hatalmas robbanás hangja félbeszakította a mondandóját.

Jiyeon hatalmasat sikoltva ugrott Onew nyakába, aki szintén rettenetesen megijedt az iszonyú robajtól. Szerencséjükre a szétrepkedő törmelékek és szilánkok elől is megvédte őket búvóhelyük, ahonnét még látták, ahogy a kinn lévő három fiú halálra rémülve figyelt a robbanás epicentrumának irányába. Az egyik srác azonnal rohanni kezdett az épülethez, majd egy másik néhány másodperc elteltével követni kezdte.

Ekkor tűnt fel egy rendőrautó a messzi távolban, de a szirénájuk fényeit még a tűz égette épület sem tette észrevehetetlenné. A kinn maradt harmadik fiú is meglátta a közeledő autókat, mire kissé túlsúlyos termete ellenére hanyatt-homlok szaladni kezdett az egyre jobban lángoló épület felé.

Óráknak tűnő percek elteltével az ijedtségtől és izgatottságtól kővé dermedt Onew és Jiyeon látta, ahogy a három fiú kihozza a korábban már kinn is látott lányt a romok közül, és beszállnak a furgonba, ami csikorgó kerekekkel indult mozgásnak. A két rejtőzködő fiatal még látta, ahogy a rendőrautó a furgon nyomába ered, és mindkét kocsi szoros egymásutánban befordul egy kanyarban, és eltűnnek az éjszakában.

– Még van benn egy lány, ki kell hozni onnét! – kelt fel Onew, de Jiyeon belecsimpaszkodott a karjába, és szinte sírva kiabálta:

– Nem mehetsz be oda, nagyon veszélyes!

Onew óvatosan kiszabadította magát a lány szorításából, akinek szorosan megfogta a vállait, és miután mélyen a szemeibe nézett, így szólt:

– Te maradj itt, és hívj egy mentőt, meg a tűzoltókat! Mindjárt visszajövök, megígérem! – kacsintott Onew, és ezzel a lendülettel az egyre jobban a tűz martalékává váló épülethez sietett. Jiyeon szemeivel követte a fiút, amíg be nem lépett a raktárba, majd elővette a telefonját.

Amikor Onew belépett a lángoló épületbe, olyan érzése volt, hogy a pokol sem lehet különb hely ennél. Az emeleti részből szinte semmi nem maradt, a tűz és a törmelékek minden elborítottak. Esélytelennek látta kiabálnia, mert a tűz hangos ropogása, és a raktár egyes elemeinek irtózatos ricsajjal történő szétesése minden más hangot elnyomott. Pólójába húzta nyakát, hogy minél kevesebb füstöt lélegezzen be, egyik karját pedig arca elé emelte, hogy megvédje magát a pattogzó szikráktól és a váratlanul feltűnő lángcsóváktól.

Már-már a tanácstalanság kerítette hatalmába, amikor az egyik, valaha ajtóként funkcionáló roncs alól kilógó, vértócsával átitatott emberi testre lett figyelmes. Gondolkodás nélkül odarohant, mit sem törődve a végtagjait körbenyaldosó lángnyelvekkel. Halált megvető bátorsággal szabadította ki a mindenütt vérrel borított, eszméletlenül fekvő Taeyeont, és pillanatok alatt a hátára tette.

Habár a kifelé vezető út rövidebb ideig tartott, Onew mégis úgy érezte azt a pár másodpercet, mintha hosszú órák lettek volna. Nem érzett fájdalmat, nem figyelte, mi történik körülötte, csak azt tudta, hogy minél előbb ki kell jutniuk innen, mert mindketten odaveszhetnek.

Épphogy kiértek a levegőre, az épület egyik fő tartógerendája megadta magát a lángoknak, és kártyavárként omlasztotta maga alá az egész raktárt. Onew visszanézett maga mögé, és csak most realizálódott számára, hogy mekkora veszélyben is volt az élete. Jiyeon az időközben kiérkezett tűzoltókkal és mentőkkel rohant feléjük, mikor a fiú szemügyre vette, kinek az életéért kockáztatta a sajátját.

Taeyeon arcáról fájdalom tükröződött, de nem a sebeitől, hiszen valószínűleg azokat már akkor szerezte, mikor már eszméletlen volt. Sokkal inkább a lélek fájdalma volt az, amit láthatott Onew, aki teljesen elmerült a lány megbabonázó szépségében. Kezével gyengéden megsimította Tae arcát, némán azt üzenve neki, hogy „Ne légy szomorú, most már minden rendben lesz!”

Onew és Jiyeon két rendőr társaságában kísérte el a Taeyeont szállító mentőt a legközelebbi kórházba. A fiú nem akarta magára hagyni azt a lányt, akinek még a nevét sem tudta, de képtelen volt kiverni a fejéből az arcának vonásait. Egész éjjel a műtő előtt várakoztak, mialatt elmondtak mindent, amit csak tudtak és láttak a rendőröknek, akik felajánlották, hogy hazaviszik Jiyeont, mivel Onew nem volt hajlandó elmozdulni a váróteremből. Talán már kora reggel volt, mikor a kimerültségtől elszundított, és a műtétet végző orvos ébresztette:

– Ön a barátja az agassinak? – kérdezte sajnálkozó, de mégis nyugodt hangon.

– Igazából én... én csak kihoztam a tűzből... hogy van? – hebegte Onew, mire az orvos leült mellé, és egy mély sóhajtás után belekezdett a mondandójába.

– Az agassi több súlyos és maradandó sérülést szenvedett, de életben marad... A füstmérgezés miatt a tüdejével szinte biztosan lesznek gondok, de pontos diagnózist majd csak akkor tudunk mondani, ha magához tér, és megvizsgálja egy pulmonológus is. Aztán ott van az arcán lévő seb... Annyira mély vágást okozott neki egy éles repesz, hogy valószínűleg élete végéig egy heg fogja emlékeztetni erre az estére.

– Tehát életben marad? – kérdezett vissza Onew, mire az orvos csak szemlesütve folytatta.

–  Igen, ő életben marad, viszont van itt még valami... Az agassi várandós volt, és a magzat nem élte túl. Sajnos annyira súlyos volt az állapota, hogy ki kellett operálnunk a méhét is. Soha többé nem lehet gyermeke...