I. rész - 6. fejezet (Sebhelyek)

I. rész

Tíz évvel ezelőtt

6. fejezet

Sebhelyek

Amikor Onew és Jiyeon odaértek a LeeTech raktárépületéhez, eleinte még nem vettek észre semmi olyat, ami a betörésre utalt volna. Mindketten óvatosan lépkedtek egyre közelebb és közelebb a bejárathoz, ahol azonban meglátták Shindongot és Taeyangot, ahogy a furgonjuk előtt beszélgetnek valamiről. Miután a leskelődők gyorsan elbújtak egy szemetes konténer mögé, Onew megpróbálta összeszedni magát, és a gondolatait rendezni.

− Úgy tűnik, az a kissrác igazat mondott... – mondta meglepetten a fiú, és megbizonyosodott róla, hogy nem vette észre őket senki.

− Most mit akarsz csinálni? – kérdezte ijedt arccal Jiyeon – Mégis csak ki kellene hívnunk a rendőrséget!

− Igazad van, már hívom is őket! – válaszolta Onew, és telefonján elkezdte bepötyögni a segélykérő számot.

Miután sikerült meggyőzni a rendőrségi ügyeletes tisztet, hogy nem holmi gyerekcsíny áldozata, Onew ígéretet kapott arra, hogy pár perc múlva egy járőrautó ki fog menni a raktárokhoz. A két fiatal lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy Siwon és a többiek kirámolják az épületet.

− Húzzunk el innét, de gyorsan! – suttogta Jiyeon, szinte remegve a félelemtől – Nagyon rossz előérzetem van! – tette hozzá.

− Várjuk meg a rendőröket, itt biztonságban vagyunk! – intette nyugalomra a lányt Onew, miközben le sem vette a szemét a Bam haneul tagjairól.

− Annyira félek, Oppa! – karolt a fiúba Jiyeon, ahol biztonságban érezte magát, és már esze ágában sem volt erről a helyről elmozdulni.

Onew ezalatt a betörőket figyelte, és próbálta megállapítani, kik azok és hányan vannak.

− Ha jól látom, ezek nagyjából olyan idősek, mint én! – jegyezte meg kissé meglepetten.

− Na és? Csak mocskos kis csóró tolvajok, megérdemlik, hogy rács mögé kerüljenek! – mondta Jiyeon bólogatva, amivel még inkább megerősítette igazát.

− Ha jól látom, négyen vannak, három fiú és egy lány... Innen nem hallani, mit beszélnek, menjünk kicsit közelebb! – intett Onew a lánynak, és lábujjhegyen lopózva alkalmasabb rejtekhelyet keresett a hallgatózáshoz.

− Várj meg! – suttogta félhangosan Jiyeon, és lélegzetvisszafojtva követte a fiút.

A két leskelődő nyugtázta, hogy az eddig magát megmutató négy betörőből ketten a furgonnál maradva pakolásztak, így figyelmüket a főnöknek tűnő harmadik fiúra, és a vele beszélgető lányra összpontosították.

–  Megyek, segítek Unnie-nak! – hallották tisztán, ahogy a lány közölte ezt a vele lévő fiúval, mire Onew szinte ordítva suttogta Jiyeon fülébe:

– Van velük még egy lány is!

Jiyeon szemeit forgatva, egy néma fintorral vette ezt tudomásul, és szíve szerint inkább valahol máshol lett volna most.

– Mindjárt itt kell legyen a rendőrség. Szerinted szóljunk nekik? Még eltűnhetnek, ha itt hagyják a lopott holmit... – kérdezte halkan Onew.

– Megőrültél? Nem szólhatunk nekik, megérdemlik, amit kapnak majd! A börtönben csatlakozhatnak a többi lecsúszott aljanéphez! Nézd csak meg, koszosak... – mutatott undorral az éppen egy ládáért lehajoló Shindongra, aki éppen a kőműves dekoltázsát fordította feléjük.

– De ezek még szinte gyerekek. Szerintem nem idősebbek, mint én! – okvetetlenkedett Onew, amikor hirtelen egy hatalmas robbanás hangja félbeszakította a mondandóját.

Jiyeon hatalmasat sikoltva ugrott Onew nyakába, aki szintén rettenetesen megijedt az iszonyú robajtól. Szerencséjükre a szétrepkedő törmelékek és szilánkok elől is megvédte őket búvóhelyük, ahonnét még látták, ahogy a kinn lévő három fiú halálra rémülve figyelt a robbanás epicentrumának irányába. Az egyik srác azonnal rohanni kezdett az épülethez, majd egy másik néhány másodperc elteltével követni kezdte.

Ekkor tűnt fel egy rendőrautó a messzi távolban, de a szirénájuk fényeit még a tűz égette épület sem tette észrevehetetlenné. A kinn maradt harmadik fiú is meglátta a közeledő autókat, mire kissé túlsúlyos termete ellenére hanyatt-homlok szaladni kezdett az egyre jobban lángoló épület felé.

Óráknak tűnő percek elteltével az ijedtségtől és izgatottságtól kővé dermedt Onew és Jiyeon látta, ahogy a három fiú kihozza a korábban már kinn is látott lányt a romok közül, és beszállnak a furgonba, ami csikorgó kerekekkel indult mozgásnak. A két rejtőzködő fiatal még látta, ahogy a rendőrautó a furgon nyomába ered, és mindkét kocsi szoros egymásutánban befordul egy kanyarban, és eltűnnek az éjszakában.

– Még van benn egy lány, ki kell hozni onnét! – kelt fel Onew, de Jiyeon belecsimpaszkodott a karjába, és szinte sírva kiabálta:

– Nem mehetsz be oda, nagyon veszélyes!

Onew óvatosan kiszabadította magát a lány szorításából, akinek szorosan megfogta a vállait, és miután mélyen a szemeibe nézett, így szólt:

– Te maradj itt, és hívj egy mentőt, meg a tűzoltókat! Mindjárt visszajövök, megígérem! – kacsintott Onew, és ezzel a lendülettel az egyre jobban a tűz martalékává váló épülethez sietett. Jiyeon szemeivel követte a fiút, amíg be nem lépett a raktárba, majd elővette a telefonját.

Amikor Onew belépett a lángoló épületbe, olyan érzése volt, hogy a pokol sem lehet különb hely ennél. Az emeleti részből szinte semmi nem maradt, a tűz és a törmelékek minden elborítottak. Esélytelennek látta kiabálnia, mert a tűz hangos ropogása, és a raktár egyes elemeinek irtózatos ricsajjal történő szétesése minden más hangot elnyomott. Pólójába húzta nyakát, hogy minél kevesebb füstöt lélegezzen be, egyik karját pedig arca elé emelte, hogy megvédje magát a pattogzó szikráktól és a váratlanul feltűnő lángcsóváktól.

Már-már a tanácstalanság kerítette hatalmába, amikor az egyik, valaha ajtóként funkcionáló roncs alól kilógó, vértócsával átitatott emberi testre lett figyelmes. Gondolkodás nélkül odarohant, mit sem törődve a végtagjait körbenyaldosó lángnyelvekkel. Halált megvető bátorsággal szabadította ki a mindenütt vérrel borított, eszméletlenül fekvő Taeyeont, és pillanatok alatt a hátára tette.

Habár a kifelé vezető út rövidebb ideig tartott, Onew mégis úgy érezte azt a pár másodpercet, mintha hosszú órák lettek volna. Nem érzett fájdalmat, nem figyelte, mi történik körülötte, csak azt tudta, hogy minél előbb ki kell jutniuk innen, mert mindketten odaveszhetnek.

Épphogy kiértek a levegőre, az épület egyik fő tartógerendája megadta magát a lángoknak, és kártyavárként omlasztotta maga alá az egész raktárt. Onew visszanézett maga mögé, és csak most realizálódott számára, hogy mekkora veszélyben is volt az élete. Jiyeon az időközben kiérkezett tűzoltókkal és mentőkkel rohant feléjük, mikor a fiú szemügyre vette, kinek az életéért kockáztatta a sajátját.

Taeyeon arcáról fájdalom tükröződött, de nem a sebeitől, hiszen valószínűleg azokat már akkor szerezte, mikor már eszméletlen volt. Sokkal inkább a lélek fájdalma volt az, amit láthatott Onew, aki teljesen elmerült a lány megbabonázó szépségében. Kezével gyengéden megsimította Tae arcát, némán azt üzenve neki, hogy „Ne légy szomorú, most már minden rendben lesz!”

Onew és Jiyeon két rendőr társaságában kísérte el a Taeyeont szállító mentőt a legközelebbi kórházba. A fiú nem akarta magára hagyni azt a lányt, akinek még a nevét sem tudta, de képtelen volt kiverni a fejéből az arcának vonásait. Egész éjjel a műtő előtt várakoztak, mialatt elmondtak mindent, amit csak tudtak és láttak a rendőröknek, akik felajánlották, hogy hazaviszik Jiyeont, mivel Onew nem volt hajlandó elmozdulni a váróteremből. Talán már kora reggel volt, mikor a kimerültségtől elszundított, és a műtétet végző orvos ébresztette:

– Ön a barátja az agassinak? – kérdezte sajnálkozó, de mégis nyugodt hangon.

– Igazából én... én csak kihoztam a tűzből... hogy van? – hebegte Onew, mire az orvos leült mellé, és egy mély sóhajtás után belekezdett a mondandójába.

– Az agassi több súlyos és maradandó sérülést szenvedett, de életben marad... A füstmérgezés miatt a tüdejével szinte biztosan lesznek gondok, de pontos diagnózist majd csak akkor tudunk mondani, ha magához tér, és megvizsgálja egy pulmonológus is. Aztán ott van az arcán lévő seb... Annyira mély vágást okozott neki egy éles repesz, hogy valószínűleg élete végéig egy heg fogja emlékeztetni erre az estére.

– Tehát életben marad? – kérdezett vissza Onew, mire az orvos csak szemlesütve folytatta.

–  Igen, ő életben marad, viszont van itt még valami... Az agassi várandós volt, és a magzat nem élte túl. Sajnos annyira súlyos volt az állapota, hogy ki kellett operálnunk a méhét is. Soha többé nem lehet gyermeke...